Szép Cerceruska
Régi magyar népmese
„Hogyha kivételes képességű gyerekeket akarunk nevelni, olvassunk mesét. Ha azt akarjuk, hogy zseniálisok legyenek, olvassunk még több mesét” – mondta Albert Einstein...
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény
özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő,
hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!
Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a
nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott,
átalszólt a kerítésen:
- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én
titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.
Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a
szomszédasszony.
- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.
Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-mirókálta a
mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször
kaptak verést, mint ételt.
- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít
minket, menjünk világgá!
Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az
erdőbe, ha eleresztené.
- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S
mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól
hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mel állat lába nyomából isztok, azzá
változzatok!
Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt
mondja Cerceruska a húgának:
- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy
megszomjúhozzál!
A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdtek. Szedegették az epret,
egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre másik arra, elbódorogtak.
Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást,
sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős
szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve
sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a nyomában. Ő bizony
iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram Jézus,
ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.
Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs
a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja s jaj Istenem, nem találja. Sírt
Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad
felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát,
mindenét.
- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem!
Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.
Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve.
De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt
pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt
előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még lelövi a kis testvérét! Néz
erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy
szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó
megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az
őzecskét, visszaszaladt a gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét
nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret,
elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s
még erősebben ugrált, vinnyogott.
Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt
evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy
darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s
Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött
rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.
- No, várj csak - mondá a vadász -, adok még egy darab kenyeret, de már most
magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad
ennéd meg!
No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében
egy szépséges szép leányka sírdogál, mellette egy őzecske nyihog keservesen.
Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:
- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én
testvérkém!
- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen
leánynak őz testvére?
Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt
kis testvére.
Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:
- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek
palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.
Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s
úgy sétált a királyi palotába.
Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák,
Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót
akar.
Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki
dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy
leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát.
Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába
ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült
ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.
Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból
ugyan nem lesz semmi!
Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a
kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor
ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:
- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.
Cerceruska belenézett a tóba, s abba a minutában a gonosz asszony belelökte.
Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az
öregasszony odaszólt neki:
- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!
Hazajő estére a király, s megy Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska
nincs ott. Hivatja az asszonyt.
- Hol van Cerceruska?
- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.
Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt
ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólni.
Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a
palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak,
aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát
senki meg nem találta.
Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét
simogatta, kérdezte:
- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott
beszélni.
Látta ezt az ördöngös asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben
jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony
elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben
mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.
Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel,
nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai. Hiába
csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a
nagy ijedtségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:
Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéről,
nagy halak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!
Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit
kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálta az egész udvar népét, kimereti a tó
vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágja, s hát csakugyan benne volt
Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint
annak előtte.
Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy
egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! hallgassatok ide! egyszeribe
visszaváltozott leánykának.
Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a
boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába,
egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár
tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.
Ha kiszállnak, legyenek a ti vendégeitek.
Ahogy Bartos Éva írja az Éltető Irodalomban:
„Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a gyermeked. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz. Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod be az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak a megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg a lakásba vagy függöny az ablakra.
Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak. Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyből és amelyre a felnőtt élet felépül.
Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.”